Sokan állnak neki nagy reménnyel lovuk szabadon idomításának. Eleinte mélyen hisznek abban, hogy akkor járnak el jól, ha lovukat csak szeretettel és pozitív, vagyis erőszak nélküli megerősítéssel nevelik. Vajon ez meddig és mennyire célravezető? Ezt a kérdést jártuk körbe Tászler Melinda szabadidomító segítségével.
A kiképzés és a nevelés során azonban óhatatlan, hogy időnként erősebb nyomást kelljen alkalmazni, mert nem lehet csak simogatással és jutalmazással elérni, hogy a ló megtegyen valamit a kedvünkért.
Az állat saját elgondolásai és ösztönei erősek. Jobban érdekli a lovat a zöld legelő, az evés vagy a karámtársak, mint a pályán való gyakorlatozás. Ahhoz, hogy elérjük, hogy lovunk ránk figyeljen, valamiképpen hatni kell rá. Ha szép szóval nem megy, akkor rászólással, legyintéssel, megrántással, vagy akár suhintással.
A sokak által ismert kiképző, Pat Parelli a lóra kifejtett erő négy fokozatát különbözteti meg. A tekintet a leggyengébb erő (ez lehetne a nulladik fokozat, kivéve, ha a telepatikus gondolatátvitelt is ide soroljuk). Ha a ló és lovas közötti kommunikáció olajozottan működik, s a kapcsolat is jónak mondható, akkor már ez is hat, és reagál rá az állat.
A négy fokozat első eleme, a szőr érintése a „ránézésnél” egy fokozattal erősebb, mondhatni durvább, de előfordul, hogy csak erre reagál a ló. Ha még itt sem enged lovunk a kérésnek, akkor a bőr nyomása egy erősebb fokozat, amit követhet az izom, vagy akár durva esetben a csont nyomása is!
A sorrendiség és a fokozatosság betartása nagyon fontos. Hiszen aki a vaslapáttal csap oda először az „engedetlen” lónak, az a csontra való nyomást fejti ki először, s ez mindenképp helytelen. Már csak azért is, mert az engedetlenség sokszor értetlenség, de lehet akár fájdalom is a háttérben (pl. rossz fogazat, izomláz, ízületi bántalom), s a különbség ezek között igen nagy!
A legtöbb lónak nincs szüksége durva segítségekre, még akkor sem, ha elsőre úgy tűnik.
Kitartó, állhatatos tanításra, türelemre, sokszori nekifutásra inkább szükségük lenne lovainknak, de sajnos sokan nem tudják megkülönböztetni, hogy a ló ellenáll vagy csak nem érti a feladatot. Jó, ha profi kiképző segít legalább addig, míg megtanuljuk értelmezni a ló jelzéseit.
Például a fájdalomarc jeleit felismerni hasznos dolog, mert ha szenved az állat, akkor biztosan nem áll készen a tanulásra. Ha ilyenkor fizikai erőszak következik, akkor a ló félni fog a kiképzőtől, a lovastól és az eszköztől. Elvesszük az emberbe vetett hitét, azt pedig nehéz visszaadni. Az eszköz pedig elveszíti azt a funkcióját, hogy segítse a lovat a megértésben.
Ha ellenáll a ló, akkor valójában ő akar irányítani, azaz dominálni próbálja az embert. Ez teljesen természetes az állatvilágban, nem kell, és nem szabad zokon venni. Főképpen erős érzelmeket, például dühöt vagy haragot nem szabad táplálni, ha a ló ellenáll! Ha ilyenkor kicsit várunk (és tízig számolunk, mély levegőt veszünk, lassan kifújjuk), akkor a negatív érzések elpárolognak, kiürülnek, s csak utána érdemes folytatni a közös tanulást.
Az sem jó, ha ráhagyjuk az állatra, s egy önfejű, makacs, akarnok lovunk lesz, akivel nem lehet együttműködni, csak ha épp kedve szottyan. Kritikus pillanatokban biztosan nem lesz hozzá kedve. Az sem jó megoldás, ha ellenálló lovunkat jutalomfalatokkal megjutalmazzuk, és az sem, ha színtiszta, durva erőszakkal büntetjük.
Mindenképp gondoljuk végig, MIÉRT áll ellen a ló, s ha úgy látjuk, nem fáj semmije, érti is, amit akarunk, csak éppen erőfölénybe akar kerülni, akkor érzelemmentesen lépjünk fel ellene.
Egyes lovak (Fa típusú lovak) kimondottan hajlamosak az irányítás átvételére, ha úgy ítélik meg, kétlábú társuk nem alkalmas vezetőnek. A dominanciaharcban is megvannak a fokozatok, a szőr-bőr-izom-csont szintjei. Tartsuk be, legyünk korrektek, tiszteljük a lovat, és akkor a ló is tisztelni fog minket, és nem fog félni, sem gyűlölni. Mindez erősen meghatározza a további munka hangulatát és az elérhető sikert.
Erőszakosabb eszközök a pálcával való odasuhintás, az elszügyelés, a kötőfék megrángatása, az erőteljes hátraléptetés/farkiterelés. Ezek kisebb-nagyobb fájdalommal járnak, pont úgy, mint amikor a vezérkanca odacsíp, odarúg, lehúzza a bőrt vagy alaposan megrugdossa az engedetlen ménestársat. Ez is a lovak közötti kommunikáció része, sajnos időnként velejárói egy partneri kapcsolat kialakításának, persze nem minden esetben!
A fájdalom kifejtése kínzásnak tűnik az enyhébb lelkületű lovasok, állatvédők, lószeretők szemében. De higgyük el, nekünk jobban fájna, ha áttaposna rajtunk egy hatszáz kilós ló, vagy lecsapna, odaszorítana, megrúgna, ellenszegülésből ledobna!
Márpedig ez gyakorta megesik az életben, és a lovasok nagy része nem érti, miért történt a baleset.
Időnként elkerülhetetlen az erősebb hang, érintés, csapás, éppen a ló és ember testi épségének védelme érdekében. Fontos, hogy a ló tisztában legyen vele, ha bizonyos dolgokat megtesz (pl. átgyalogol az emberen, beszorítja a sarokba, odarúg kénye-kedve szerint), vagy adott dolgokat nem tesz meg (kérésre nem áll meg, nem vált irányt a jelzésre), akkor olyan következménye lesz, ami erősebben hat rá, mint az ösztöne vagy saját önös elképzelése.
Sok lovat érő baleset megelőzhető lenne, ha a ló egy füttyszóra, vezényszóra vagy legalább egy kötőfékhúzásra megállna ott, ahol van, s engedélyre mozdulna csak meg.
Hányszor hallani, hogy a jól elhelyezett pofon aranyat ér. Az élet is oszt pofonokat, ha nem is az arcunkra, de van, ami erősen fáj (kudarcok, csalódások, lelki megrázkódtatások). A konnektorba nyúlkáló gyereknek el lehet mondani negyvenötször, hogy ne nyúlj oda, mert megráz az áram, ám ha ez nem használ, akkor a kezére csap a szülő, mert az még mindig kevésbé fáj, mint az áramütés. A lónál is így van ez nagyjából.
Ez nem azt jelenti, hogy a lapát-tréning és az alárúgások létjogosultak, vagy, hogy akárhányszor olyat tesz a ló, amit helytelennek tartunk, agyonverjük a lovat!
A büntetésnek megvan a maga pszichológiája és helyes módja. Egy szúrós tekintet vagy egy „Naaa!” egyes esetekben hatékonyabb lehet, mint egy pofon. Tehát nem a fizikai erősség számít, hanem az időzítés, és a benne lévő energia.
Arra kell ráérezni tanulással, hogy funkció szempontjából mi adott pillanatban a leghatékonyabb eszközünk. Ha jól adtad a legerősebb fokozatú segítséget, vagyis a fenyítést helyesen kivitelezted, akkor a lovad nem kezd el félni az eszköztől, és tőled sem.
Megmarad a bizalma benned. Ez az egyik legfontosabb értékmérője a helyes vagy helytelen bánásmódnak. További szempont, hogy ha helyesen jársz el a pálcáddal, kötéllel, stb., akkor a ló megérti, hogy mit vársz tőle - elvégre is ezért használsz eszközöket, nem pedig a bántalmazás vagy fájdalomokozás miatt.
Hibákat mindnyájan követünk el. Aki azt mondja, sosem hibázott, az vagy hazudik, vagy olyan ostoba, hogy nem veszi észre, vagy nem látja be. Utólag felmerülhet, hogy az adott fenyítés túl erős volt, rosszul volt időzítve, másképp kellett volna.
Mert érezzük legbelül, a szívünk mélyén mindezt, ugyanakkor lemérhető a hatása: nem értett belőle a ló, félni kezdett az eszköztől, tőlünk. Ilyenkor vissza kell lépni, jöhet a megbánás, a bocsánatkérés, az önmagunknak megbocsátás, a lóval való bizalmi kapcsolat helyreállítása. Majd felülvizsgálni ésszel, mit és hol rontottunk el, lassabban, óvatosabban újra próbálkozni, soha fel nem adni azt, hogy fejlődjünk, jobbá váljunk. Ez maga a tanulás, maga az élet.
A célod, hogy a lehető legkisebb segítségre reagáljon a ló. Ezt a fokozatokkal lehet elérni. Ha a kicsire nem reagál, adsz erősebb jelet, egészen addig, míg végül reagál, s akkor jutalmazod. Majd addig teszed ezt, míg lovad rájön (kapcsol), hogy a kisebbre reagálást is jutalmazod, talán még jobban is, mint a durva segítségnél.
A jutalmazásnak is megvan a pszichológiája és a megfelelő módja…
Írd meg véleményedet, tapasztalataidat, de akár kérdezhetsz is tőlünk a fitocavallo@gmail.com címen!
Köszönjük a lektorálást Tászler Melinda szabadidomítónak!
Comments